Hogyan lettem igazi harcos?

Egy sportmarketinges útja az íróasztaltól a ketrecharcok világáig.

Vasa Martinez egy minőségi MMA kellékeket forgalmazó üzlet fejlesztési vezetője, akinek nevéhez olyan termékek fűződnek, mint az egyik legmodernebb fejlesztésű ütésfogó, az emberi fejet hiper-élethűen szimuláló Quest AllStrike. A sztármarketinges egy napon úgy döntött, közelebbről is megvizsgálja a harcosok életmódját, míg végül maga is a ketrecben találta magát.

„Csak úgy érthetsz meg igazán egy harcost, ha te magad is azzá válsz!”

A CÉL

Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam érteni a harcosokat. Mit kell tenniük? Hogyan készülnek fel testben és lélekben? Kutatásomtól azt vártam, hogy sok mindent megtudok majd azokról a sportolókról, akikkel marketinges pályafutásom során nap mint nap találkozom, de a vége az lett, hogy a legtöbbet saját magamról tanultam.

Kitűztem magam elé egy célt, és részletes tervet készítettem az eléréséhez. Amatőr harcos akartam lenni, és 12 hetet adtam magamnak a felkészülésre. Mindenféle előzetes edzés híján ez őrültségnek tűnt, ebben bármelyik edző egyetértene.

A KIKÉPZÉS

Az első edzésnap és az első harc között eltelt idő alatt teljes testi-lelki és szakmai átváltozáson mentem keresztül. Vagy reggelente edzettem munka előtt, vagy este munka után, vagy mindkétszer. Az első négy hétben az intenzív kondicionálás érdekében reggelente magas intenzitású intervallumos edzést csináltam, esténként pedig bokszoltam, thai bokszoltam, és jiu jitsuztam. Tudtam, hogy sok lemaradásom van, ezért mindent beleadtam. 

A második hónapot főleg a házi feladatom elvégzésével töltöttem. Felvételeket néztem, éjjel a sötétben árnyékbokszoltam, lekapcsolt villanynál magam elé képzeltem az ellenséget (tudom, hogy hülyén hangzik). A harmadik hónapban már kevesebbet súlyzóztam, inkább igyekeztem lélekben összpontosítani az adott feladatokra.

ÉTREND

Az étrendem hétről hétre változott. Magas szénhidráttartalmú ételekkel kezdtem, hogy legyen elég energiám a sosem látott megterhelések közepette. Az első néhány hétben 94-ről 88 kilóra fogytam, és annyi is maradtam egy darabig. Aztán búcsút vettem bizonyos szénhidrátoktól (a kenyértől és a rizstől), hogy tovább fogyjak, viszont vigyáznom kellett, nehogy túl gyorsan túl sok súlyt veszítsek, de közben mégse az utolsó pillanatban próbáljak beleférni a keretbe (az amatőr harcnál a küzdelem napján van a mérlegelés is). Kiképzésem felénél minden szénhidráttól megváltam, és valamelyest csökkentettem az egészséges zsírokat is (mint a kókuszolaj vagy az avokádó), de hamar észrevettem, hogy szénhidrátok nélkül nem megy annyira az öklözés sem.

Egy napon aztán, amikor egy kemény kétórás bokszedzés után csúnyán kikaptam, úgy döntöttem, hogy visszatérek a szénhidrátokra. A Quest Bar fehérjeszeletek például mindig jól jöttek edzés alatt vagy épp útközben: sok fehérje, kevés cukor, remek íz – verhetetlen kombó, mindenkinek ajánlom. Az utolsó héten 78-80 kiló voltam, elhagytam a sót, és még dehidratálásra sem volt szükségem. Akkor már 2 kilóval kevesebb is voltam a megengedett maximumnál. A legtöbben kételkedtek abban, hogy sikerülni fog:

 

000001.jpgédes győzelem volt megcáfolni őket!

FELKÉSZÜLÉS LÉLEKBEN

Az egészben ez volt a kedvencem. Önként vállalt küldetésem során kénytelen voltam szembenézni saját félelmeimmel, és ennek minden másodpercét élveztem. Minden napom minden pillanatában a küzdelem járt a fejemben. Mi a legrosszabb, ami történhet? Vereség? Szégyen? Valami szörnyű sérülés? Állok elébe! Vezetés közben olyan zenét hallgattam, amely fellobbantotta bennem a harci kedvet… de a gyakorlatban nem tesz jót az agresszív lélekállapot.

Egyre szelídebb zenéket kezdtem hát hallgatni, mert arra jöttem rá, hogy csatába csak nyugodt lélekkel mehet az ember. A nyugalom és összeszedettség a hatékonyabb tanulásban, teljesítésben és regenerálódásban is segített. Ez hihetetlenül fontos volt, mivel bárki, akivel csak beszéltem, azt mondta, hogy az adrenalin-láz, és az azt követő hirtelen csökkenés az első küzdelemnél visszaveti a teljesítményt.

Kikapcsolódás gyanánt filmeket néztem olyan emberekről, akiknek sikerült a saját testüket és lelküket is legyőzniük. Aztán olvastam elemzéseket is a filmekből tanult elvekről. Az egyik legjobb példa Az utolsó szamuráj, amelynek az üzenete, hogy az adott dolgon kívül semmire se figyeljünk („no mind”). Ez olyasmi, mint a „flow”, az áramlat pszichológája, amikor a tudatalattinkat használva teljesen átadjuk magunkat a cselekvésnek.

Az ellenségem sem volt kőbe vésve: a harc előtt körülbelül ötször változtattak a felálláson, ami az amatőr versenyek velejárója. Az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság. Az utolsó változtatás konkrétan 48 órával a verseny előtt történt, úgyhogy ekkor már tényleg nagy hasznát vettem a tanult lelki nyugalomnak. Mind testileg, mind lelkileg annyira készen álltam a harcra, hogy mindegy volt, ki ellen megyek a ketrecbe, sőt, az sem érdekelt, hogy győzni fogok-e.

 

Vesa-Martinez-Fighting.jpg

AZ UTOLSÓ HÉT

Az erőnlétem már megfelelő volt, elérkezett hát az ideje, hogy a konkrét technikákat tökéletesítsem. Kivettem egy hét szabadságot, hogy tényleg semmi se vonhassa el a figyelmemet a célról. Kísérleteztem lebegésterápiával, hiperbár oxigénkezeléssel, infravörös szaunával, és hidegkamrával, rengeteg teát ittam, meditáltam, nyújtottam a sötétben, és szembekötve árnyékbokszoltam, és a végére egységbe kerültem önmagammal. Soha nem éreztem magam ennyire kiegyensúlyozottnak, miközben pár lépésre voltam attól, hogy valaki letépje a fejem egy acélketrecben! A két világ annyira távol állt egymástól, mégis tökéletes volt a harmónia.

Mire volt jó ez az egész? Meg akartam érteni a harcosokat, és arra jutottam, hogy valójában magamat akarom megérteni: hogy ki is vagyok én. A küzdelem napján annyira nyugodt és boldog voltam, hogy küldetésem szinte befejezettnek tekintettem. Megtanultam, hogy a hiedelmekkel ellentétben egy harc nem dől el addig, amíg meg nem vívták, amíg minden le nem játszódott. Saját döntésünk, hogy növekszünk-e, vagy maradunk a régiek. Én jóval a harc előtt a növekedést választottam, úgyhogy tulajdonképpen már akkor győztem. Mert éppen ezt teszi egy harcos: elfogadja a félelmet, a bukás és a vereség lehetőségét, és közben folyamatosan trenírozza a testét és a lelkét, hogy minél inkább kiküszöbölje ezeket. Egy harcos felelős a tetteiért és a gondolataiért. Bármi kerüljön is az útjába, képes növekedni tőle.