Ronnie Coleman: "Nem bánok semmit sem!"

A világ egyik legsikeresebb testépítője szenvedélyesen szerelmes hivatásába, és egyáltalán nem fél a haláltól. 

Ronnie Coleman a nyáron ismét komoly csigolyaműtéten esett át.

Ronnie eddigi műtéteinek összesített listája még olvasva is szörnyű:

  • 2007. december – laminektómia: a hátsó csigolyaív L4-L5-ös csigolyáinak eltávolítása
  • 2011. július – az ágyéki L3-L4-es csigolyák nyomáscsökkentő dekompressziója
  • 2011. december – a C4-C5-C6-os nyakcsigolyák fúziója
  • 2014. július – a bal csípő helyreállítása 2 csavarral
  • 2014. augusztus – a jobb csípő helyreállítása 4 csavarral
  • 2015. július – az ágyéki L3-L4-es csigolyák fúziója

Mindezek a műtétek és a számos nem dokumentált sérülés Coleman brutális edzésének és önmagát sem kímélő példátlan munkamoráljának melléktermékei. Ennyi áldozatot követelt a nyolc Mr. Olympia és az Arnold Classic bajnoki cím, valamint a 26 egyéb rangos győzelem, amelyek a texasi rendőrt ma a világ legeredményesebb testépítőjévé tették. A most 51 éves louisianai izomkolosszusnak leggyakrabban feltett kérdés adja magát: visszatekintve megérte-e mindez a könyörtelen áldozat, vagy volna-e, amit másképp csinálna?

Ronnie válasza legalább annyira legendás és drámai, mint egész pályafutása. Habozás nélkül így felel:

 

000001.jpgEgy percig sem kételkedem abban, hogy megérte-e

Ha visszamehetnék az időben, ugyanezeket a döntéseket hoznám, és mindent ugyanígy csinálnék. Vagy talán MÉG ENNÉL IS KEMÉNYEBBEN edzenék. Jól tudom, hogy azzal a bizonyos 363 kilóval akár négyszer is le tudtam volna guggolni, de mivel akkor már előre az volt a fejemben, hogy kétszer fogom fölemelni, így történt. Szóval igen, ha visszautazhatnék az időben, még keményebben edzenék, és holtbiztos, hogy négyszer megemelném azt a fránya 363 kilót.”

Ilyet csak egy igazi megszállott képes mondani, tudván, hogy mekkora fájdalommal jár a hat műtét és az őket követő regeneráció. Olyasvalaki, aki inkább meghalna, ha nem lehet a legeslegjobb. Talán ettől lesz valaki minden idők legjobbja.

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy a világon mindent beleadtak, és energiát és fáradtságot nem kímélve szívüket-lelküket odaadták hivatásuknak. Ronnie számára mindez a szenvedélyről szólt, és arról, hogy olyasmit csináljon, amit igazán szeret! „Büszkén állíthatom, hogy teljesen odatettem magam, és minden egyes percét imádtam. Ez tényleg felbecsülhetetlen. Ha nem csinálod szenvedélyesen, amit csinálsz, akár el is felejtheted. Nem adhatod oda magad valaminek, ami nem a szenvedélyed!”

Coleman nemcsak az edzéseknek és a színpadnak adta át magát. Ugyanekkora odaadással viseltetett rajongói iránt, milliókat inspirálva akkor is, ma is, és valószínűleg a távolabbi jövőben is, szerte a világban. Hivatása iránti szenvedélyes szerelme (mert ezt nem lehet másképp hívni) nem csak az edzőteremben és a színpadon, de mindennapi életében is megmutatkozott.

Ronnie megingathatatlan állhatatossággal és lelkesedéssel osztotta az autogramokat az utolsó emberig zárórától függetlenül egészen addig, amíg a biztonságiak hagyták. Sosem utasított vissza egy közös fotót vagy aláírást, még akkor sem, ha a reptérre sietett. Mindig testtőr nélkül vágott keresztül a tömegen kis csapatával, akármilyen eseményről legyen szó, és mindenkivel olyan barátságosan rázott kezet, mintha ő volna a polgármester. (Schwarzeneggerből és Venturából kiindulva jó esélyekkel indulhatna a választásokon.)

Legnagyobb elismeréseit mégis versenytársaitól kapta, akiket csak úgy hívott: „testvéreim a vasak közt”, mondván: „Ha azok az emberek, akikkel ugyanazért a díjért mérkőztél meg, beismerik, hogy te vagy minden idők legjobbja, akkor valóban megérdemled a címet.”

A 2013-as Mr. Olympián Ronnie először került a kulisszák mögé azóta, hogy utoljára 2007-ben a színpadon állt. Miközben a versenyzők készülődtek a színpadi szereplésre, Ronnie egy székben ücsörgött, és valamilyen médiaszereplésre várt, de amint fölfedezték, hogy ott ül, szép lassan egyenként odaszivárogtak hozzá, hogy kezet fogjanak vele, és részesüljenek „a Keresztapa” nagyságából. Néhányan tényleg akkor találkoztak vele először, és szinte meg is feledkeztek róla, hogy a világ legrangosabb testépítő versenyén vesznek éppen részt. Kétség nem fér hozzá: ez az élő legendáknak kijáró tisztelet.

Ronnie, bár már jó ideje nem versenyez, még mindig áldoz ipara oltárán: Ronnie Coleman Signature Series néven létrehozta saját táplálék kiegészítő márkáját. A cég 2011-es elindításakor fontosnak tartotta, hogy a testépítők minőségi alapanyagokból készült megbízható termékekhez jussanak, ráadásul így rajongóival is sok csatornán keresztül ápolhatta a kapcsolatot.

Rengeteg turnét vállalt és vállal keresztül-kasul a világban, és évente minimum 300 napot utazással tölt, egy pillanatig sem fukarkodva a rajongói szelfikkel és az autogramokkal.  Az említett csípőműtétje közben fáradságot nem kímélve bejárta Amerikát, Kanadát és Ausztráliát, és mindenféle tiltás ellenére sem állt le, aminek az lett az eredménye, hogy legutóbb már csak kerekesszékben tudott nyilvánosan megjelenni. A magyarázata egyszerű: „Mindenkinek megígértem, hogy ott leszek, úgyhogy semmi nem állíthat meg!” Az alábbi posztban idézzük, hogyan várta legutóbbi műtétjét. Úgy tűnik, így kell élni, hogy végül elmondhasd: nem bánok semmit sem.

hip_surgery_comment.jpg

“Ez a műtét előtti utolsó edzésem. Sose légy közömbös az életben, és semmit se vegyél készpénznek. Semmit. Soha. Az edzés az életem, a hobbim. Ez vagyok én. Ha ez volt életem utolsó edzése, mert Isten magához szólít, akkor is elmondhatom, hogy teljes életet éltem, mert a legtöbbet tettem, amit tehettem: edzettem. Köszönöm mindenkinek, aki sok szerencsét kíván holnapra, különösen Mr. Olympia testvéreimnek, Phil Heathnek és Flex Lewisnak. Úgy tekintek arra a nyolc évre, mintha háborúba mentem volna, amiket végül megnyertem. Ezek pedig háborús sebek, amelyek önmagukban bizonyítják, hogy megérték a szenvedést, hiszen még élek. Amikor komoly fájdalmaim voltak, a cégem ügyvezetője egyszer azt mondta, lassíts, öreg, és menj el orvoshoz. Akkor azt válaszoltam neki, addig nem állok meg, amíg el nem kopik a lábam, és szinte szó szerint így is lett, mert a végén már alig bírtam járni, és először bottal jártam, aztán már azzal se, végül kerekesszékre lett szükségem. Egy győztes sosem hátrál meg, és aki meghátrál, az sosem győz. Most már hivatalosan is a felépülés rögös útjára léptem. Szeretem a családomat, a rajongóimat, és a barátaimat, és nélkületek, srácok, talán nem is léteznék.”